2009. július 20.
VIII. évfolyam 7.szám.
Mi szeretnék lenni?
Az útszélén árnyat adó fa,
alatta fáradt vándor, és egy tarisznya.
Vagy lehetnék
ágain a levél, hallgatva,
hogy közöttünk a szél miként zenél.
Még inkább lennék fészeklakó
fióka, ki tátott szájjal
csipogja kérelmét.
Vagy fáradhatatlanul lebbenő
szülőmadár,
ki fészkébe éppen hazatér.

Lennék titok a fa tetején,
mely a világló háttér előtt
karmolja énjét a valóságba.
Vagy lennék gyökér, kitárt
karjaimmal tartva az eget,
imádkozva a fényért,
addig míg lehet.

Mi szeretnék lenni?
Keréknyom, mely a homokban
hosszú csíkján illan tova.
A vándor maga,
görbe hát meg egy faderék,
nézi: miféle térkép ez, ahogy
csüngő kezekkel simítja kérgét.

Örök kérdező lennék.
A fogva tartott máról faggatnám
öreg barátom, mielőtt rám dőlne
az idő. Csak egy fa lennék
azért, hogy árnyékában
újraéledjen az ismeretlen jövő.

Mégis, mi szeretnék lenni?
Egy ember, akinek az életben
egy pillanatra
ottmaradt a nyoma.

Szeged. 2009. május 19.


Végh Sándor
A keletkezés
Könyvajánló
Tartalom
((   Az árnyék. Szemem sarkából látom, hogy ott, igen,
      ott van, ott lapul, az üvegajtó mögött, igen, ott, mozog,
      aztán, mire odanézek, már tűnik el. Játszik velem.
4    Tudom, hogy ott van, mégis, mire odafordítom a fejem,   
      másodperc töredéke az egész, mondom, mire odafordítom  
      a fejem, már nincs, már nem létezik az az árnyék. Másodperc
      töredéke az egész, de nem tudom megpillantani. Ott,
8     ott mozdul megint, kapom a fejem, pillantok oda, hiába,
ő a gyorsabb. Pedig tudom, hogy ott volt. Nem gondolom
őrültnek magam, aki kapkodja a fejét, csak úgy, feleslegesen. 
11   Tudom, hogy ott mozog az árnyék, a fal mellett oson el,
lapul, mint aki fél, sunyít az az árnyék, sok
millió dadogás benne, ott, sűrű szövetében.
14   Az árnyék sűrűségében meglapul valami, ismeretlen ---      ))


Kattints, a kép nagyítható.
Petőcz András
Zárójelvers op. 89.
Szemét népség ! Társadalom mocsokja !
Vinnének már toloncba ! – Ítél a vastagult
közöny – a jólét páncélja mögül, s utálatát
felgurgulázva lábuk elé köpi,
majd cicomás, finnyás lelkét viszi tovább,
és nem látja meg – hogy is látná ! –
a narancssárga, a messziről rikoltó
mellényből kisikoltó, a végleges nyomort.
A seprős emberkék csak mennek, gyűjtvén a város
sokféle mocskát, s merre járnak:
a járda, úttest és a parkok háta
fellélegzik, megszabadulván
a szégyenletes cifraságtól.
Arcukat mások szennye színezi, s eleszi
magát zsigereikbe is – kimoshatatlanul.
Torkuk kiszáradt a vegyes, napi
méreg-adagtól, leöblítik hát
a talponállók „üdítőivel”,
közben fájdalmuk perselyét egymás elé
kiöntik… Este, - hogyha szerencséjük vagyon -,
szikkadt testük a közszállókban várja
a foltos ágy -, ha nincs, az
aluljárók sarkai, s zugok a nagy,
gőgös hidak alatt. Pedig: „közhivatalnokok”,
s korrumpált „elöljáróinknál”
százszor tisztábbak – így ám, uraim!
Ó, barátaim, hogyha mi köztisztasági
vállalásunk, akár csak ily
eredményesen végezhetnénk, tisztulnának
a rövidlátás, az ostoba gőg
dioptriái – akár járdákról a mocsok -,
a társadalmi ájer is, és szippanthatnánk
jó nagyot, kiszellőztetvén
porlepte tüdőnket…
Ám mi – akár e „csőcselék”, egymás elé
tárjuk bánattarisznyánk, kis szütyőit
a csalódásnak, s esélytelenségünknek bugyrait.
Mi is – félretett seprők -, öblögetjük
torkunk a szavak édes-kaparós, és olykor
keserű, sűrű levével – s gyomrunk időnként
háborog… Kinek is kellünk, álmatag, lapos
zsebű fajankók, s minek is ? Kit érdekel,
hogy elrepít bár olykor a rímek mákonya,
azért mi – várunk. Örök készenlétben,
igazi küldetésünk egy percre sem feledve…




Hoitsy Horváth Edith
A NARANCSSÁRGA MELLÉNYESEK
GYŰLÖLJETEK! BÁR FÉLELEM VACOGTAT:
csillagokat az űr lehelete,
szétfröccsent ködök bűzével tele,
s kövek suhogva zúgnak utca hosszat.
Agg szellem és rút anyag összefognak,
koccan csontomban perc a percre le,
gyomor, tüdő, szív döbben, küzdene,
fortyog az agy, a lélek meg hajolgat.
Gyűlölnek! Jaj, csak vissza-, visszabújni…!
Gyilkolni készen gondolat rivall!
Majd hívlak, hogy benned békét hazudni
bírjak a vérnek hullámaival,
s kinyílik, ah, mi kell, a lágyabb ének,
míg elalszom. És reggel újra félek.
(1969)


Nincs félelem?
Szmog-ízesítésű telünk
csordultig tölti pofánkat,
ködből gyúrt gombócot nyelünk.

Nincs félelem?
Gomolygó füst a vásznunk,
ég-kéknek kívánja szemünk;
szürke festmények előtt hajbókolunk.

Nincs félelem?
A semmit öleli éjjel kitárt karunk,
hazug szavakkal szerelmet hirdetünk;
sárból gyúrt gólemek vagyunk.

Nincs félelem?
Néha, hitelbe lelket kapunk:
- Ki nehezen gyarapszik, fösvény marad -
Kölcsön-illúziókért eladjuk saját magunk.
Nincs félelem?

                                                  

Millei Ilona
Z. T.-nek
(Részlet a Pepita füzetek című regényből)

Beszélgetés egy kiskocsmában egy pohár sör mellett. Cigányzene. Aztán  séta a belvárosban. A Király utca fényes kirakatai. Egy darabig ez volt a szombatesti program.  A megbeszélnivaló azonban lassan elapadt és Józsi unatkozott. Csak nagyritkán akadt ismerős az utunkba, ha mégis, akkor azonnal megváltozott. Újra elmondhatta a régi vicceket, és a háborús élményeit is, amikről én már régen tudtam, hogy csak a fantázia szüleményei. Ilyen esti sétán akadtunk össze Benczel Pannival, akivel egy padban ültem annakidején a polgáriban. Alaposan megváltozott. Szőkítette a haját és elegáns ruhája volt. Lám csak, a szürke, kis polgárista egérből magabiztos nő lett! Olyan jól éreztük magunkat vele, hogy azonnal meg is hívtam egy vasárnapi ebédre.

Kamarás Klára
Ő nem papucs...
Önarckép, Kattints, a kép nagyítható.
Dombos táj,  Kattints, a kép nagyítható.
Dombos táj,  Kattints, a kép nagyítható.Dombos táj,  Kattints, a kép nagyítható.Dombos táj,  Kattints, a kép nagyítható.
Dombos táj,  Kattints, a kép nagyítható.
Rudnay Gyula
festőművész
Abda
– abrakadabra –,
hideg csövét a
tarkóra tartva,
öklét emelve jő a vég.

Kezét egy percre mégis visszafogja,
– pedig, ugyan ki verné dobra? –,
most van még tán idő
pár kósza sorra,
néhány levélre,
ritmusra, versre,
titokba rejtve;
hogy egyszer – ha kiássák –,
zsebében megtalálják,
s holtába’ majd lehessen: újra ő.

Vers és levél –
másnak cimezve,
ám néked sír ma is
rongyos papírra írt
minden keresztje.

Bár írna még! –
sámán rikoltja
– abrakadabra –;
de már hiába,
hiába mágia,
döntött a pisztoly:
út vége – Abda…

Abda
– abrakadabra –,
valaki lelke,

s ki lelke rajta?

Oly könnyű volt az est és oly nehéz most
a lélek bennünk. Szinte süllyed, érzem,
akárha fennen berregő borúval
repülőgép szállana könnyű szélben...
Emlékszem még: a kert mögött, a tarlón
kicsinyeit szólítva réce kószált,
megmotozván az abrak-törmeléket,
amit hántáskor otthagyott a jószág,
a frissenvágott széna illatától
dalos mámorba bódultak a tücskök,
a kakukfű-borított árokparton
cigánybandájuk sürgölődve nyüzsgött,
a szundikáló, messzi gulyarétről
parasztszekéren érkezett az este,
vacka felé cihelődött a nap már,
a dombok mögé fáradtan hevert le,
és Bokros bácsi lassú mozdulattal
pára-homályos poharakba töltött,
komoly szóval nemesre szégyenített,
hogy az ég alja is belevöröslött.
Hozzájuk kéne menni. Évek óta
a törpe gondok mákonyában élek,
zsúfoltságában tetszelgő világom
benépesítik "fontos" semmiségek,
már évek óta ócska kis pribékek
lényegtelen ütésein borongok,
vagy vélt barátok vállveregetése
miatt vagyok - túlzottan szinte - boldog,
már úgy vagyok, mint pille-nők körében
magát fölös fölénnyel kellető hím,
miközben szégyenítő szél süvölt át
üres szivem kietlen jégmezőin,
hozzájuk kéne menni, teljes esték
nehéz csöndjében asztalukhoz ülni,
s gonddal göröngyös, földkemény szavuktól
bátran telis-telire részegülni,
olyan gondokkal gazdagodni náluk,
mikért méltó a töprengés, a méreg,
s olyan hitet kérni útravalóul
mi kényszerít, hogy csak lobogva éljek,
hozzájuk kéne menni, visszakapni
mindazt, amivel egykor elbocsátott
a falvak népe, rám is bízva gondját,
hogy tisztességgel adjak róla számot.



Baranyi Ferenc
HOZZÁJUK MENNI
Az öreg ült az árnyékban Wilson garázsa előtt. Na, nem éppen ült, Joe kedvenc nyugalmi állapota valahol a vízszintesen fekvő és a félig vertikális között volt. Hosszan kinyújtott lábai bokában keresztezve, feneke a szék szélén, éppen csak kellő mértékben alátámasztva, kezeit a hasán tartja összekulcsolva, álla a mellkasán nyugszik és éber szemeit a szemüveg kerete fölött a szomszédján, Dan Wilsonon tartja.
Dan térdelve, alkalmanként négykézláb araszolva a kocsija kerekeit fényezi, már több mint másfél órája.
- Miért nem hagyja már abba! Olyan fényes az, hogy a nap is seggre esik rajta.
Wilson csak fényez, időnként rálehel a krómozott kerékre, majd türelmetlenül rászól az öregre.
- Mondja Joe… nincs magának valami fontos tennivalója otthon?
- Nincs.
- Akkor miért nem talál valami hobbit magának.
- Van nekem hobbim… magát piszkálni. Kell ennél jobb szórakozás?

Kaskötő István
Az öreg Joe és az ideális szomszédasszony esete.
Tombol, esik, ömlik, már szakad,
a felhő a földig ér.
Patakunk vize sárosan szalad,
a hegyről tölti sok-sok ér.

Szürkésfehér felhőcsapattól
takart az égész város,
a fel-felvillanó villámló haragtól
csak pár pillanat világos.

Nyögnek a fák a széltől,
zörög a tető, cserép repül,
félelmetes ez innen is bentről,
víz mindenütt körös-körül.

Lassan tisztul az esti ég,
villámlik, távolodva, messze,
fekete felhők rohannak szét,
s eljön az éjszaka csendje.

Dvorak
Chello Concerto.
2. tétel.
Royal Philharmonic Orchestra
Sir Adrian Boult vezényel
Mstislav Rostopovich
chello
És (ha) te magad, újra? Lemondva
róluk, mindenféle jegyzék és szabályzat
helyettesítő rendszereiről –
hol példamondat-sokaság terem,
mintha téged, csak téged képviselne.
Megannyi névmás:
de te hol, hol a te igazi neved?

– Tetőn indul meg második személyed –

Bizonytalan járás, vonalazott
lapok iróniáján: ezért,
ezekért a léptekért – biztosan,
későn is érdemes megküzdened.

Viszonyítatlan villanások:
a számtalan
jegyzék, szabályzat immáron csak emlék,
a példamondat is csak nyomvonal
frissen fakadt eszméd mögött? alatt?
Suhan földön, húzódik levegőben.
Elhúzódó töredék-tömkeleg
készülő mondatod is.
             Ha későn, ha senkinek,
akkor is: mondd. Írjad, talán
ha megköt a papíron, ha maga
is sorolható váz lesz, példaszó,
példamondat, kiválik
rajta, belőle valami, afféle
összetéveszthetetlen. Csak miként
egy gyermekkori délután. Sem reggel
mögötte, sem este utána.
Fölfedezés, úgy, mint a tűz, a hó,
a víz, a száj. Az önmarcangolás. A szél.
A meghatódás. S még egy és más.

Ha neved mása megképződik a
papíron, levegőben – rendszerektől
elszakadva, elhagyottan. S amíg,
amerre
húzódik el töredéked, csonkán
maga maradhat neved is – senkié,
senkinek. Írjad, hátha kiválhat
egy gyermekkori délutánból.


Bárdos László
Egy tériszony kezdő léptei
– egy Előhang nyomában –
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Házunkon egy kicsiny balkon,
szemem megakadt egy falkón:
ráröpült a könyöklőre,
ürgét nyúzott delelőre.
Gonosz szemmel nézett körbe,
karma hegyes, csőre görbe.
Vártuk, hátha elrepülne,
De csak lesett minket ülve.

Sötét tollát felborzolva
Emésztett a gonosz gyomra.
Nem száll el, hiába lessük,
Támad, hogyha hessegetjük.
Hess madár - hiába kérem,
Ő csak ül ott, rém sötéten.

Ha a sólyom elrepülne,
Én bús szívem felderülne.
(2009)


Tébolyult, talajtalan világban,
hol repedezett, s kiégett a föld,
fiamnak ingatag nemzedéke,
vedd végre észre
a sár alatt a friss füvet,
a fákon szunnyadó rügyet,
a fölben búvó magvakat,
hálót szövő pókokat,
méheket, hangyákat,
fészket rakó gólyákat,
a folyton csipogó verebeket,
a játszani akaró gyerekeket,
a gazdát kereső kutyákat,
s a fiukat féltő anyákat!
Az álomtündér fátyolszárnya lebben.
Remegni kezd az éberlét tava. 
Sötét van, a fenyőgerenda reccsen.
Egy hangra felriadtam éjszaka.
És néztelek, akár a mindenséget:
a boldogság sugárzott arcodon.
Egyszerre láttam rajtad minden évet.
Mellettem ült a múlt az ágyamon.
Polgári létünk fásult ritmusát
őrizzük, óvjuk: meg ne törje semmi!
Magunkon hordjuk, mint egy rossz ruhát.
Hozzánk tapadt, már nem lehet levenni.
  Pedig több kéne. Ezt az éjszakát
  jó lenne mindörökre elfeledni.

Bittner János
ÉJSZAKA
Amerre járok  szomszédolni ment a világ,
töretlen földön,  gazok között bujkál a szél,
hitet vesztett emberek fekszenek  színtelen
fellegek alatt.

Amerre járok, nekem szántja lelkét a föld.
Dohos és  szájszagú lett minden zug és üreg,
de távoli, ledér virágillat sompolyog
s kéri vágyamat.

Amerre járok, ez  az én elvadult hazám.
Ismerem régen  agyagát, minden kis kövét,
velem sír minden domb, hegy és minden régi hant
őrzi múltamat.

"Ugyanabba a folyóba nem léphetsz kétszer."
A patak nem tartja számon lábnyomod.
Az ér az óceánban sós vízzé válik,
a dagályt figyelve mégis reménykedsz,
hátha emlékeznek rád ott is a habok.
Bányai Tamás
Nyugodt vidék
Szünet volt, meleg nyár, és túl voltak az érettségi vizsgákon. Gábor hívta őt, menjen vele Szigetmonostorra. Hétvégére, mondta, jönnek még hatan, köztük három lány is, de ők ketten előre mehetnének. Három nappal korábban. Pihenni egy kicsit, így mondta, a kimerítő vizsgák után.
Ádám elhúzta a száját.
- Mi van ott Monostoron? – kérdezte.
Gábor vállat vont.
- Igazából semmi. Nagy csend és nyugalom. Éppen ez a frankó benne. Aztán hétvégén, amikor megjönnek a többiek, felvidítjuk a környéket.
- És addig?
- Mit addig?
- Addig mit csinálunk?
- Döglünk a napon, úszkálunk a Dunában, pecázunk, élvezzük a semmittevést.
Hagyta magát rábeszélni. Barátnője leutazott a nagyszüleihez, Pesten is csak ődöngene céltalanul.

Az ajtóban búcsúzóra,
áll apóka meg anyóka.
A távolba integetnek,
hosszú útra megy a gyermek.

Hová, merre? – Csak előre,
ismeretlen jövendőbe.
Hátrapillant, egyszer, kétszer?
Kendőt lenget a kezével?

Harmadszor, ha visszanézne,
már hiába keresgélne:
nincsen többé az ajtóba’
sem apóka, sem anyóka.

Valami elmúlt,
valami nem várt,
valami félút,
valami elszállt.
Utána néztem,
szemem homályba,
veszett a testem
bogarak rágta
faládikába.
Ismert enyészet,
ismerni véltem,
kicsi részt kaptam
a tört egészben.
Elixír töltve
apró fiolába,
életet kiinni
most kell:
e világba’!

Halkan, csendesen múlnak a percek
nesztelen suhannak az órák
nappalok űzik az éjjeleket
idő a sorsot a végzeteket
szövik a Párkák a lét fonalát -
a szálak gyöngék és erősek
gomolyognak egy tömkelegben
s a feneketlen nagy mederben
már dübörögve futnak az évek...
tomboló
bikák
villámló
tekintetű
öklelő
fellegek
mint
pallos-átszelte
roppant
hasfal
omlanak
alá
a
felhők
terhei
a
házakon
harciasan
dobol
a
záporeső
én
mégis


azt
mondom
vámpírom
Te
Csüggedés
hasztalan
szívod
a
fogad
ha
elöntesz
levetlek
mint
egy
bepiszkolódott
inget
s
a
próféták
hitével
várom
a
szivárványt
Jahoda Sándor
Nyári vihar
Ma töltöttem be az 51.-et.
Sok minden történt.
Apró játékaim a "volt"- e. Mondjuk rá.
51 múltam.
Lassan ebben a komoly "van"-ban!
Felnőttem. Rakat könyvet kaptam.
Ki volt az a hülye, aki kukába dobta olvasatlan?
S most, kire szavazzak?
Ja, 51 vagyok.
Apró játékok mindig "lesz"-nek.

Demeter Zsolt
Apró játékok, születésnapomra
Kongó fejek...Bár az igazi Kongó
még nincsen itt,  -  de ez vigasz talán?
Kívül üres lét és belül üres lét.
Maszlag a mindennapok asztalán.

Értelmet tenni kiürült fejekbe
Isten kell,  -  isteneknél konokabb,
de annak több esze van: miért jönne?
Magukra hagyja a bolondokat.

A Hatalom üres fejeken kongat
másnak parancsot. A történelem
tőrén a színt oly színtelen közönnyel
fel-felmutatja: nézd, a vér ilyen!

Ahol élek: új régi fejek kongnak,
s  -  finoman szólva  -  nem túl bölcs a nép.
Fejek ürülnek mindent elfelejtőn.
Alzheimer-kórral megáldott vidék.

Olykor mégis írom a "hogysmintvoltat",
vagy szemekbe néz egy intő mese.
Kongó fejektől is közelebb Kongó,  -
s mennyi kéz, mennyi lélek fekete!
Sárközi László
Szemközt az örökléttel
Huszonkilenc évem nem több: szédült játék;
ma ékes vagyok – holnap tán éktelen,
végtelen örvénybe hull jó és rossz szándék.

Életem: mint álom – tűnik a sohába,
a sírnak súlyát felfogni képtelen
s a kő illatát sem érzi a mohában.

Bármit építenék, hiába, mert légvár
s porlepte ajak mi a múltból dörög;
mert múló még tán az is, ami örök:
hamuvá lesz egyszer a csillogó gyémánt.

Fényem alkonyán, éjemnek reggelén
megvendégelsz egyszer sötét örökzölddel
Pandora; szelencéd nyitott örökkön, mert
fáj a fény és dideregve megyek én.



Baka István
Ingemet varrják
A zivatar ezernyi tűje
kihímezi a réteket.
Kinek készítik e palástot -
elhagyja Isten az eget?

Vagy sebet ütnek, s nemsokára
ezer pipacsból vérzik el
a táj? Ki öleti virágba
viharok sortüzeivel?

Tű szaporáz - ingemet varrják;
golyó kopog - gyilkoltatom.
De csontjaimnál is fehérebb
esők mosdatta holnapom.

Ámulva festem az alkony színeit.
Lassan a tudattalanba hull a Nap.
De még a horizont korall-díszeit
Körbefogja egy szétfolyó pillanat.
S ábrándokba merülve alig látom
A perc-óceán szeszélye merre vitt.
S „Evoé” – köszöntöm – túl e látomáson –
A virágokat: színek papjait.
S hol a fényes sávok már tovatűnnek,
Az esthajnal libeg aranyalmaként.
Lassan az ábrándok is elmerülnek
S fátyolosan a hold hinti szét a fényt…

Kattints, a kép nagyítható.
Amikor a gazda még gazda volt - a 25 holdas meg méginkább -, a jólvégzett munka után kiülhetett pipázni a veranda hűvösébe, hogy kifaggassa fővárosba szakadt ifjú falubelijét.
- Na, aztán mi újság abba’ a nagyfaluba’?
András bácsi a bodorodó füst mögött hunyorogva hallgatta, pozsgás arcán huncut mosollyal jegyezte meg:
- Apád is nagy pernahajder vót, látom, te még nála is nagyobbakat tucc lódítani. Egyszer végire járok én ennek a sok zagyvaságnak.
Heti kétszer házhoz járt a borbély, akivel mindig megtárgyalta a világ folyását, mert az mégiscsak többet látott belőle, hozta is folyamatosan a friss híreket. Hát a következő reggeli borotváláskor előrukkolt nagy ötletével.

Egyetlen művészet sem csupán a nagyokból táplálkozik. Ők sem nőhetnének meg a kisebbek nélkül, az irodalomtörténet folyamatosságát ezek az utóbb kevéssé ismert vagy elismert szerzők tartják fenn.
Közülük válogatunk, hogy kiemeljük őket a feledésből. Legalább a tudat, tudatunk következő „kihagyásáig”.
                                                                                                                                                      Dr. Bárdos László
  irodalomtörténész

1873-1912
VENEZIA

Az ősi templom márványormait
A búcsúzú nap rózsaszínbe vonja,
Hull, hull a fény a patinás toronyra
S csillog-ragyog az aranymozaik.

A lagunán, melyet gyöngysor gyanánt
Övez a néma paloták sora,
A sugaras alkonynak mosolya
Ezer futó csillámon villan át…

Itt messze északon, ködben, sötétben
Imbolyg előttem halványan e kép,
Amelyet egykor álmélkodva néztem.

Ó bűvös emlék, mesebeli alkony!
A költészetnek minden kútfejét
Gyönyörtől ittasan csobogni hallom.



VÉGZET

Halkan cseng nyugtalan szívemben
Egy rejtelmes melódia —
E dallam bánt, emészt szünetlen,
Ennek vagyok a mártira.

Ezt hallgatom, akár rózsákon,
Akár göröngyön visz utam,
Ezt hallgatom mikor az álom
Fölöttem halkan elsuhan.

Vígságom a vidámság árnya,
Nem igaz bú a bánatom:
Az indulat csapongó szárnya
Úgy megtörik e dallamon.

Az évek tünnek — ah, mi gyorsan! —
Maholnap dérlepett hajam
S nem éltem még, csak álmodoztam
Én balga, én boldogtalan!...

Egy dallam cseng-bong a szívemben,
Rejtelmes, kárhozatteli
Egy dallam bánt, epeszt szünetlen —
És nem tudom elzengeni!


MAGÁNYOS SÉTÁN

Csendes alkonyatok ábrándos homályán
Elhagyott határok ösvényeit járván,
Feltárul előttem, bűvös dalra kelve,
A mindenség titkos, mélységes értelme.

A felhők, az égbolt, a folyó, az erdő,
Mind, mind merő dallam: ujjongó, kesergő
Földi ajkon soha meg nem csendült ének:
Ismeretlen vágyak és teljesülések.

Ha most megérthetném: a lét üdvössége
Az örökös vágy-e? a teljesülés-e?...
Titkos hangok árja egyre hull rám, hull rám, —
Ó, ha amit sejtek eldalolni tudnám!

OFIR*

Ofir, kincses Ofir, ősi, nyomavesztett,
Elzúgott időknek ködös távolából
Ragyogó emléked olykor fölvilágol
S fényes délibábként csodás képet renget.

Hajós népet látok partod felé szállni,
Bányáidnak mesés érceért hajózva,
Friss szelek fuvalmán dagad a vitorla:
Közel biztatnak már bérceid csodái.

Valamelyik ősöm a hajó orrárul,
Vágyban s lázban égve partod felé bámul —
Salamon királynak hozand kincset onnan.

S a láz, mely átjárta bűvös földed láttán,
Fut rajtam is végig, késő unkáján,
Amikor sejtelemes emléked fellobban.
BAL BLANC

A téli nap bágyadt színében
Sugaras fehérségben állnak
A zúzmarás fák, bokrok, ágak
S dér villan az úton fehéren.

Fehér fenyők, fehér platánok,
Száz jégvirágos csipkefátyol,
Opálos csillogású távol —
S én elbűvölten meg-megállok.

A fehérségnek orgiája
Borult ez éjjel a határra
S a dérkristályos fák alatt,
Ezüstfényén a holdvilágnak
Fehérruhás tündérek jártak
Lengén kerengő táncokat.



KÉK HEGYEK

Fiam, te fiatal, te boldog,
Ha hívnak majd a messze ormok,
Tebenned gyúl ki új pompára
Vágyó szívem húnyó, nagy álma.

Ó, kék hegyek! Ó, arany-álmam!
Én a feleúton megálltam.
Most hí egy hang, zengő, igéző,
Mennék megint, de késő… késő…

Fiam, másom, féltett reményem,
Ág húzzon bár és tüske tépjen,
Tiporjon a vassarku élet —
Menj, meg ne alkudj… te eléred!

Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
A TUDÓS

Míg Márton mester éjt-napot
A tudománynak áldozott,
Körötte ádáz testvérharc viharzott:
Labanc kurucot vert, kuruc labancot.

Egyszer — fejében tenger gondolat —
Zsivajgás kél az ablaka alatt.
Föleszmél. Ajtót nyitna már, midőn
Nyers hadfiak törnek rá vakmerőn.

És haragosan rátámad a hadnagy:
— Kuruc vagy?
             — Nem!
                        — Úgy hát labanc vagy?!
— Az sem!
    — Ha semmi sem vagy, légy hát semmi!
Suhan a kard — és megszűnt lenni.



KOVÁCSOK

Mintha a pokol tornácába látnék:
Füst és korom, kovácstüzek, bakok,
Nagy, tagbaszakadt szurtos alakok,
Fellobbanó láng, bukdácsoló árnyék.

Egy tüziember hirtelen kirántja
A fehérizzó, szikrázó vasat
És négy kar izma feszül és dagad,
Amint súlyos pöröllyel csap le rája.

S míg a kovácstűz rőt, félelmes fényt vet,
Félistenekként formálják az ércet:
Röppen körültük szikrák glóriája.

Ó gyönyörű, ó fölséges tusa!
Zengő üllőn, csodás melódiára
Harsányan szól a munka hymnusa!
ELMULT SZERELMEK…

Elmult szerelmek, régi vágyak!...
Szivem már sokszor szeretett,
Még mielőtt ismerhetett.

Ó ne kivánd, hogy rég elbágyadt
Emlékeimet felidézzem:
Már nincsen róluk mit beszélnem.

Ha hozzád tartó utamon
Még áll is egy-egy régi oszlop:
Magas bálványuk porba omlott.

Az egykor meghitt arcokon
Már elmosódtak a vonások —
Nem ismerek többé reájok.

De a te szivedben talán,
Bár számot sem tudsz adni róla,
Még illatos egy régi rózsa.

S olykor egy névnek hallatán,
Boldog emlékek raja éled
S arcodba kergeti a véred…

Ökölbe szorul két kezem,
Ezer pokol gyötrelmit érzem —
Kacagj ki szivem, feleségem!

Ó sohse szünő gyötrelem,
Hogy nem én voltam aki benned
Elsőnek fakasztott szerelmet!



A SZENT TŰZ…

A szent tüz néha elfog engem is
S megkap az alkotásnak égi láza:
Értelmem rejtett küszöbe alatt
Viharzó érzelmek háborganak,
Napfényre vágyva és harmóniára.

De értelmem, ez a hideg nagyúr,
Magára eszmél hirtelen haragban:
Mit tétováz a halk rím ajkadon,
Minek vergődni múlandó dalon —
Ne fakadjon dal, ha nem halhatatlan.



A verseket Kún József két megjelent kötetéből válogattuk: a
Kék hegyek. Versek (Bp., 1909) c. kiadványból az első hetet; valamint a
Kún József hagyatéka. Versek
(Bp., 1914) c. gyűjteményből az utolsó hármat. —
Minden költői szöveget betűhíven adunk, megőrizve a kötetek mégoly vitatható helyesírási megoldásait is.
Az alanti szerző nevére kattintva az előző számokban közölt gazdag válogatás olvasható.
Költő Nagy Imre,   Balázs Béla,   Oláh Gábor,   Kaffka Margit,   Rozványi Vilmos, Keszthelyi Zoltán,  
Nadányi Zoltán,  Bárd Miklós, Hollós Korvin Lajos, Fodor József , Gellért Oszkár, Marconnay Tibor,
Simon István, Rab Zsuzsa, Jókai Mór, Vihar Béla, Lányi Sarolta, Lévai József, Kis Ferenc,
Komjáthy Aladár

Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára

Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára

Szerkesztő: Fetykó Judit
Szerkesztő: Kaskötő István
* [Ofir fekvéséről — a név görög eredete: a-pür = tűz nélkül kapott színarany — bizonyosat nem tudunk; egyesek szerint Indiában, mások szerint Afrika keleti partjain az ú. n. Szomáli-földön, ismét mások szerint — s talán a legvalószínűbben — Arábia déli partjain feküdt. (1Kir. 9, 28.] — A szerk.
Hogy tanultam meg írni?

A napsütéses hosszú őszre kegyetlen tél következett abban az esztendőben. A nagy hófúvások betemették a házunkat, nem lehetett mozdulni se ki, se be. A vasárnapok csak olyanok voltak, mint a hétköznapok, lelkes állat nem vetődött felénk soha, s nekem nem volt egyéb mulatságom, mint hallgatni a szelek üvöltözését. A szelek nagyon oda voltak szokva a padlásunkra s én már a szavukról megismertem, melyik az északi, melyik a déli, melyik fúj Dunáról, melyik Tiszáról. Álmatlan éjszakákon sokat elhallgattam, mikor összevesztek a széltestvérek a nádtetőn, és harsogva-zúgva kergették egymást ki s be a szelelőlyukakon.
Egyszer el is határoztam, hogy elbújok a kémény mellett, és meglesem a szélfiúkat. Különösen a napkeleti széllel szerettem volna összebarátkozni, mert arról Messzi Gyurka barátom, az öreg csősz azt mesélte, hogy az a legkedvesebb fia a hajnalnak, piros köpönyegje van és aranykoronája. Persze az ember nem láthatja színről színre a szelet, csak a leheletét érzi, de ha egy árvalányhajszálat úgy tud az útjába tenni, hogy el ne libbenjen, abban megbotlik, és megmutatja az emberi alakját.

A gyevi törvény

Gyevit ne tessék keresni a térképen, mert a térképen csak Algyő található, egy macskaugrásnyira Szegedhez. De hát a makfa mondhat, amit akar, a gyevi magyar mégiscsak jobban tudja a faluja nevét, mint a mappa. A gyevi magyar itt árulja a sülttököt a kultúrpalota tövében, a két kűszent lábánál, akiknek nagy örömük telhet ebben a déligyümölcsben, lévén az egyik Homérosz, a másik Arisztotelész. Kérdezem tőle, hova való, ezt feleli rá:
- Leginkább csak Gyevibe.
A régi világban szokásban volt a nagyeszű magyaroknál a Márton gyereket Mártának kereszteltetni, hogy a császár lánynak gondolja, és ne öltöztesse angyalbőrbe. Valami ilyen huncutság lehetett abban is, hogy Algyő Gyevinek nevezte el magát. Gondolta, hogy így majd nem találják meg a mindenféle dézsmaszedők.
No, de ez a tudósok dolga, én csak annyit mondhatok, hogy Gyevi már akkor is Gyevi volt, mikor utoljára járt benne király. Az pedig igen régen volt, mert az utolsó király, aki benne járt, Mátyás király volt. („Az pedig még Kossuth atyánknál is régebben volt, hallja” - így mondja az én gyevi emberem, akinek valahogy olyan, mintha a negyvennyolctól ezer esztendő választana már el bennünket. Különben vagyunk ezzel így többen is.)

András megcsalódik

A Tisza még aludt, olyan mélyen, hogy arra se ébredt fel, mikor jeget vágtak a hátából. A gátőr is aludt, mert mi a ménkűt csinált volna mást, mikor a gát úgy elbújt a hófúvásban, mintha szégyellte volna magát, hogy ő olyan poszt, akinek nincs mit őriznie. A mérnök urak is alhattak, ha úgy tartotta kedvük, bent a messzi városban, és semmi okuk se volt azt álmodni, hogy félreverik a harangot.
A réti ember azonban ébren volt, és már Mátyás-napkor tudta, hogy az idén baj lesz a vízzel. Az Isten tudja, ki mondta meg neki. Vízrajzi jelentésekkel ő nem él, a rádió ide különben se szolgál ki, s újság tíz esztendeje járt utoljára a kezében, mikor kaszakövet vett a tavaszi vásárban, s azt az illető jó ember abba csomagolta be. Hanem az égen és földön voltak mindenféle jelenségek, amikből érteni kell ésszel élő embernek. A réti ember különös madarakat látott a szalmakazal tetején, amelyek nem járatosak ebben a tartományban. Búvármadarakat formáztak, de olyan fülük volt, mint a vöcsöknek, és úgy sírtak, mint a szélkiáltók. Annak is kellett valamit jelenteni, hogy a hold egész télen udvarral járt minden teléskor, és úgy mutatta Szent Dávidot és Cicellét, mintha firhang mögé húzódtak volna. Hát az mitől lehetett, hogy mikor a fekete eperfát kivágta kútágasnak, a fagyűrűk helyén olyan morzsalékot talált benne, mint az elrothadt szíj?
- No, Virgonc - mondta a kutyájának -, ezt bontsd ki, ha jó fogad van!

Küsmödi felkarolja a hazát

Csakugyan sose tudhatja az ember, mikor lefekszik, mire virrad. Én például a világon mindenre gondoltam az este, csak arra nem, hogy ma reggel levelet írjak a török császárnak. Egy kicsit gondban vagyok ugyan, van-e még török császár az innetső világon, de most már mindegy, ha vállaltam, csak elküldöm neki a levelet. Az se lesz nagy baj, ha Kemál pasához juttatja a török posta, nem vagyok én rossz szívvel ahhoz se.
Azazhogy nem is énrólam van itt szó, mert én itt most csak íródeák vagyok. Öreg barátomban, nagyeszű Küsmödiben rejlik az elégtétel, ahogy a kint való népek olyankor mondják, mikor meg akarják mutatni a városi népnek, hogy őket se a gólya költötte.
Nagyeszű Küsmödivel innen-onnan húsz esztendeje tartjuk a barátságot. Akkor ásattam először az ötömösi Nagypartban, szedegetvén ki belőle rövidfejű kőbaltásokat és bronzcsákányos hosszúfejűeket, továbbá olyan csonttetemeket, amelyeknek semmilyen fejük se volt, ellenben a markukban Ferenc József ő felsége legkoraibb rézkrajcárját szorongatták. Ebből látni, hogy Ötömösön az ántivilágban is olyan nagy volt a népek keveredése, mint most, csak persze ész dolgában egyiket se lehetett Küsmödihez fogni. Mert akármiről szólt a terefere, ő mindig ki tudta vágni a rezet, és ott se apadt el elüle a víz, ahol énbennem megállt az ütő.
KERTEM ALJÁN

Kertem alján
Lombot ontva
Vén akácfa vetkezik,
Ablakomba
Búcsút mondva
Nyújtogatja ágkezit.
Ha szökellő
Őszi szellő
Simogatja sudarát,
Gallya rebben,
Halk zörejben
Sírja vissza szép nyarát.
Puszta ágad,
Bármi bágyadt,
Bármi búsan bólogat:
Vén akácom,
E világon,
Nincsen nálad boldogabb!
Viharával,
Nyomorával,
Átaluszod a telet -
Új virággal,
Lombos ággal
Kelteget a kikelet!
SÉTÁLNI MEGY PANKA

Sétálni megy Panka a búzamezőbe,
Pillangós papucsba, hófehér kötőbe.
Dalolgatva ballag, egyes-egymagába,
Virágtestvérkéi, vigyázzatok rája!
Simulj puha pázsit lába alá lágyan,
Fütyülj neki szépet, te rigó a nádban!
Légy a legyezője, te lapu levele!
Fecskefarkú pille, röpülj versenyt vele!
Búzavirág-szeme mosolyog reátok:
Nevessetek vissza rá, búzavirágok!
Kakukkfű, az útját jó szagoddal hintsd be,
Bújj a lába elül, szúrós király dinnye!
Ha a dűlőúton szegényke kifáradt,
Szagos fodormenta, te vess neki ágyat!
Födjétek be, zsályák, dús leveletekkel,
Szelíd széki füvek, csillagfejetekkel!
S őre a mezőnek, szép jegenyenyárfa,
Te vigyázz reája, csöndes legyen álma!
Kattints, a kép nagyítható.
A PÁPRÁDI RAB

Zsigmond magyar királyról föl van jegyezve a történelemben, hogy vándorlegénynek sokkal különb volt, mint királynak. Nemhiába idegen származású volt, sokkal jobban is szeretett külső országokban élni, mint itthon.

Egyszer úgy meg talált ülni a csehek közt, hogy álló esztendeig eszébe se jutott a tulajdon országa. Akkor is csak azért jutott eszébe, mert elfogyott az aprópénze. Szalajtotta is haza a kengyelfutóját, hogy szánják meg egy-két szekér arannyal, mert bizony csúfra marad idegen országban.

A magyaroknak már akkor fogytán volt a türelmük, úgy eresztették vissza a követet, ahogy jött. Azt mondták neki, ami aranyforintjuk volt, elgurult, újat meg nem lehet veretni, mert olyan rég nem látták a királyt,  hogy már az ábrázatára sem emlékeznek.

A PALOTAI VARGA

Egyszer, ahogy Mátyás király a Bakony erdeiben vadászgatott udvari népével, valami sebes lábú őzike elcsalogatta egész a palotai határba. Hanem ott aztán úgy nyoma veszett, mintha a föld nyelte volna el, pedig hat hajdú tizenkétfelé szaladt utána.
- Sose hajszoljátok szegény párát - hívta őket vissza a király -, inkább keressetek valami szép gyepes helyet, hol a délebédet elkölthetjük.
No, a palotai erdőkben nem nagyon kellett keresni a gyepes helyet.
- Itt telepedjék meg, uram király - jelentette az egyik vadász -, mert itt zöld bársony az abrosz.
- Jobb helyet tudok én ennél - mondta a másik -, mert ott zöld selyemsátor is van a zöld bársonyabrosz felett: öreg bükkfák hűvös sátra.
- Térdig érő fűben, topolyafák alatt, nefelejcsringató csörgő patak szalad - hívogatta a királyt a harmadik.
- Mindnyájánál különb hely az, amit én találtam! - szaladt oda lihegve egy öreg csatlós. - Gyere, uram király, csodát látni: térdig érő havat nyáridőben.

IGAZMONDÓ CSŰR ISTÓK

Százesztendős öreg könyvben olvastam ezt a történetet, amit most el akarok mondani. Apafi Mihály erdélyi fejedelemről szól, akiről azt mondja az írás, hogy nagyon jókedvű ember volt, mikor haragos nem volt. Akkor volt pedig őkegyelme haragos, ha az ország dolgát kellett intézni.
- Nehéz nekem a korona - szokta mondogatni -, nem hordhatom mindig a fejemen.
No de azért nem maradt gazdátlan a fejedelmi süveg. Ha Apafi Mihály nehezelte, bezzeg nem nehezelte a felesége, Bornemissza Anna. Nem volt az országnak olyan dolga, amibe a fejedelemasszony bele nem ártotta volna magát. Ő kezelte az ország pénzét, ő egyezkedett törökkel, némettel - ilyen csúnya világ volt akkor -, ő mondta meg, melyik követtől mit üzenjen az idegen királyoknak a fejedelem. De még az országgyűlésen is akárhányszor megmosta az erdélyi nemesurak fejét:
- Haszontalan dibdáb népek vagytok, ti erdélyi urak. Bor, vadászat az egész életetek. A cigány-hideg lel benneteket a komoly munkától.

HANNIBÁL FÖLTÁMASZTÁSA

Ahogy a magyar határon leszedtek bennünket a vonatról, a nyakába ugrottam az első fináncnak és akkorát cuppantottam a képére jobbról-balról, hogy beletántorodott. Ugyan nem tudom, finánc volt-e, éntőlem lehetett fegyőr, postás, tűzoltó, akármilyen fegyvernem, a színes posztón akkor se igen tudtam eligazodni, amikor magam is azt hordtam.
Dia kerekre nyitotta álmosan hunyorgó szemét:
- Testvéred talán? - kérdezte oroszul.
- Hogyne volna testvérem, hiszen magyar ember - feleltem neki én is oroszul. Mert akkor még kevés volt a magyar tudománya ahhoz, hogy a magunk nyelvén értethettem volna meg vele, micsoda förgeteges öröm lehet az, amely egy magyar emberrel még a fináncot is megcsókoltatja.

A szerkesztő kényszerű távolléte miatt
ez a rovat szünetel
Szerkesztő: Aszalós Sándor
Rudnay Gyula: Menekülő asszony
Rudnay Gyula: Babonyi utca
Rudnay Gyula: Nagybátori utca
Rudnay Gyula: Barnás táj
Rudnay Gyula: Szüret
1879-1934